Ukrajna: mégis, kinek a háborúja?
Az adásban a műsorvezető az ukrajnai háborúról csevegett, az olasz kulturális és közélet ismert személyiségeivel. Meghívta Al Banót, a híres táncdalénekest, Giampiero Mughini színész-műsorvezetőt, és Vittorio Sgarbit, aki politikus és művészettörténész, kultuszminiszter is volt Berlusconi egyik kormányában, okos és művelt ember.
A műsorban számon kérték Al Banót, hogy évekkel ezelőtt miért is énekelt Moszkvában Putyinnak. Nem számított, hogy mások is „énekeltek Putyinnak”, sőt, hírességek csápoltak – még 2012-ben – amikor Vlagyimir Vlagyimirovics, a Blueberry Hillt dalolta, és a francia Alain Delon, az amerikai Goldie Hawn és Kurt Russell, vagy a szintén világsztár Kevin Costner tapsolt és éljenzett neki...
Most, a háború miatt nem menne énekelni Oroszországba – érzékeltette Al Bano. Erre Vittorio Sgarbi, a politikus és művészettörténész kikelt magából. „Az még hagyján, hogy Al Bano most nem menne Oroszországba énekelni, de hogy orosz énekművész nem léphet fel Itáliában, az bizony a fasizmus egyik formája” – fogalmazott Sgarbi. Hozzátette, hogy szerinte az is a fasizmus egyik formája, hogy orosz karmester nem vezényelhet, orosz balettművész nem táncolhat, vagy orosz sportoló nem versenyezhet olasz földön, csakis azért, mert orosz. „Ez tűrhetetlen. Ők művészek, akiknek emberi méltóságuk van és szeretik a művészetet” – fogalmazott Sgarbi. A közönség tombolva tapsolt és a pódiumon ülő meghívott vendégek is megtapsolták a mondottakat. Ekkor, némi vita után, a 81 éves Mughini, a színész, korát meghazudtoló agresszivitással felállt a székéből és – nekiment Sgarbinak. A földre taszította, úgy, hogy a volt miniszternek még a szemüvege is repült. Közben mindketten rémes trágárságokat, ocsmány szavakat vágtak egymás fejéhez. A műsorvezető nem tudott mit kezdeni a helyzettel.
Valójában nehéz is mit kezdeni ezzel. Az ilyen skandalumok csak még hangsúlyosabbá teszik a kérdést: vajon kinek a háborúja ez? Mármint az ukrajnai háború? Érdemes-e tiszteletre méltó európaiaknak összeveszniük ezen?
Mert annak ellenére, hogy vezető ukrán politikusok immár csaknem egy éve azon iparkodnak, hogy mindenkit bevonjanak ebbe a háborúba – s ráadásul teszik ezt olyan agresszivitással, hogy ha igazuk is van, akkor sem teszik magukat és ezzel az ügyüket szerethetővé –, szóval, mindennek ellenére egyre nyilvánvalóbb, hogy az ukrajnai háború az oroszok és az amerikaiak összecsapása.
Oka pedig sokféle lehet. A sokat emlegetett minszki egyezmények be nem tartása (egyébként mind Kijev, mind Moszkva részéről), amelyről a minap Angela Merkel volt német kancellár kikotyogta, hogy tulajdonképpen nem is vették komolyan, mert „csak” az időt akarták húzni vele, hogy közben Ukrajna felfegyverkezhessen. A háború elhúzódásának oka lehet az is, hogy Washingtonnak nem érdeke a tárgyalás; részben mert a csatazajban csöndben privatizálnak zsíros ukrajnai termőföldeket amerikai cégeknek, részben pedig Washington nagy valószínűséggel személyváltást kényszerítene ki Moszkvában, Putyin helyett olyan vezetőt látna szívesen, mint amilyen például Borisz Jelcin, Oroszország első választott elnöke volt, akinek irányításával „sikeresen” szétlopták az orosz nemzeti vagyon egy részét, oligarcháknak és külföldieknek.
Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter ki is mondta: az Egyesült Államok célja az ukrajnai konfliktusban, illetve a konfliktussal az, hogy véglegesen meggyöngítse Oroszországot. Korábban Mark Milley tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetője fejtette ki: nem tartja azt sem kizártnak, hogy Amerika belépjen a háborúba, de mindenesetre a végsőkig harcolni fog (ami az óceánon túlról nem különösebben nehéz). S ma már az is köztudomású, hogy az amerikai hírszerzés segíti Ukrajnát. „Az Egyesült Államok hírszerzése segíti Ukrajnát orosz tábornokok megölésében” – írta cikke címében tavaly a The New York Times. A Pentagon, azaz az amerikai védelmi minisztérium akkor ezt azonmód tagadta is.
A hírszerzési adatok megosztása persze „csak” a segítség egy része. A Biden-kormányzat óriási pénzeket és fegyverzetet nyom Ukrajnának. Hosszú hónapok óta.
„Egy fakuló szuperhatalom erőfeszítése ez” – állítja az amerikai szerepvállalásról Pat Buchanan, az egyik legélesebb szemű politikai elemző (aki egyébként annak idején Ronald Reagan elnök kommunikációs igazgatója is volt a Fehér Házban). Buchanan szerint Amerika az új világrendben betöltendő szerepéért harcol, miután Oroszország lassanként összeszedte magát a hidegháborús vereség után, és Kína is kimozdult az árnyékból, hogy az egyik legnagyobb hatalmú riválisa legyen a modern Amerikának. Annak az Amerikának, amely a szovjet birodalom összeomlása után, az idősebb és immár néhai Bush elnök meghatározása szerint „az utolsó szuperhatalom” lett.
Az eltelt 30 esztendőben a világ az Egyesült Államok globális hegemóniára törekvésének tanúja lett. Ezt az amerikai politikusok „jószándékúnak” és „demokrácia-exportnak” nevezték, talán el is hitték, de mindenesetre ennek jegyében egymást követő háborúkba bonyolódtak, például Irakban, Afganisztánban, aztán másodszor is Irakban, Szíriában, Líbiában, Jemenben. Egészen addig, amíg a belefáradt amerikaiak azt nem mondták, ami George McGovern, demokrata párti elnökjelölt választási jelszava volt 1972-ben, a vietnami háború idején: „Amerika, gyere haza!”.
Ezt vallotta a republikánus Donald Trump elnök is, aki valóban „hazavitte” az amerikai katonákat külföldről, és próbálta magát és Amerikát a be-nem-avatkozás politikájához tartani. Nem kevés amerikai publicista állítja ma, hogy ha még mindig Trump volna az elnök, Washington okosabban politizálna Ukrajnában. Ott is.
Ámbátor az amerikai politikai elitet egyesítette az ukrajnai háború, még akkor is, ha a republikánusok táborában már akadnak ellenzői. Azért ez a háború mindenkinek rossz, csak Amerikának nem. Az amerikai fegyvergyártók alig győzik teljesíteni a megrendeléseket, s nemcsak az amerikai költségvetéstől, hanem a háborús bizonytalanság miatt aggódó egyik-másik európai országtól is érkeznek a megrendelések. Washington egy második világháborúban alkalmazott kölcsönbérleti szerződéssel, hitelbe ad el fegyvereket Kijevnek, és közben a cseppfolyósított földgáz (az úgynevezett LNG) európai eladásain sürgölődik. Vagyis hát, anyagilag jól fial ez a háború az Egyesült Államoknak. Európa pedig, amely elszomorító politikai rövidlátással lovalja bele magát az Oroszország-ellenes szankciókba, veszít ezen a konfliktuson, és talán nem is keveset. Még maga az amerikai pénzügyminiszter, Janet Yellen is figyelmeztette Európát, hogy ne folytassa ezt a szankciós politikát, mert magának tesz rosszat vele… S még akár Ukrajnának is.
De mintha kontinensünk nyugati fertályán csak a francia elnök, Emmanuel Macron érzékelné ezt. Ő ugyanis megjegyezte: nem lehet a szövetségesi politika része az, hogy Washington méregdrágán adja Európának a cseppfolyósított földgázt. Macron egyébként a februári EU-csúcson várhatóan tervet is előterjeszt a végletekig kimerült és lepusztuló Európa újra-iparosítására.
Aprócska, bár nem teljesen mellékes kérdés: ha nem lesz orosz energia, és Európában is hibádzik majd az energiaforrás, akkor vajon hogyan, mivel működik a most jócskán felduzzasztott ukrán hadigépezet? Napenergiával, netán szélkerekekkel? Miközben az is előfordulhat, hogy az oroszok megsemmisítik az ukrán stratégiai üzemanyag-tartalékokat…
Pat Buchanan szerint az amerikaiak körében – és nem a politikai elitre célzott – nő az elégedetlenség az ukrajnai háború miatt. Miért Ukrajna keleti határaira figyel a washingtoni kormányzat, amikor az Egyesült Államok déli határain havonta átlagosan mintegy 200 ezer illegális migráns nyomul át, köztük kábítószer-kartellek tagjai, szexkereskedők, köztörvényes bűnözők is.