Az energia-takarékoskodásra intő német példácskán Putyin orosz elnök nyilván nem felidegesíti, hanem elneveti magát. De azért meghökkentő: idáig jutottak a németek? Pontosabban: a német politikai osztály? Ennyire ellustult a jóléttől és szellemi restségbe süppedt? Az ukrajnai háború eszkalálására készülve proxy-háborút vívna Amerika javára? Nem ismeri fel Németország érdekeit?

Fotó: MTI/EPA/Lukas Barth Tuttas

Miért ilyen ma ez a Németország? Illetve: hogyan lett mára ilyen?

Most ugyan Christine Lambrecht védelmi miniszter lemondása foglalkoztatja a német (és talán az európai) politikát, de az a tény, hogy Lambrecht asszony egyáltalán a védelmi tárca vezetője lehetett, elgondolkodtató. S eszembe jut az a könyv, amelyben alkalmasint némi magyarázat lelhető fel Németország mai történéseire-folyamataira.

Még tavasszal jelent meg magyar fordításban is az a vaskos kötet, amelyben 24 tekintélyes német konzervatív szakember – társadalomtudósok, történészek, közgazdászok sora – elemzi a tavaly visszavonult Angela Merkel 16 évi kancellárságát, és a mérlegük – igencsak kritikus. De azért e könyvből – amelynek a címe éppen az, hogy „Merkel, tizenhat év kancellárság kritikus mérlege”, összeállítója pedig Philip Plickert újságíró –, kirajzolódik, hogy mégis mitől változhatott meg ennyire Németország, és mi, vagy ki lehet az oka annak, hogy ma olyan, amilyen.

Ez a Németország, és efelől alkalmasint nincs vita, már nem Helmut Kohl, és még kevésbé Ludwig Erhard Németországa. Mind Kohl, mind Erhard kereszténydemokrata politikus volt, miként Angela Merkel is. De, hogy pontosítsak: Merkel tagja volt a CDU-nak, a Kereszténydemokrata Uniónak, de valójában – a kritikus elemzők véleménye is ez – nem volt kereszténydemokrata.

A német Thatcher illúzió volt csupán – írja róla a kötetben Dominik Geppert, a bonni egyetem professzora, hangsúlyozva, hogy a német kancellárt és a brit Vasladyt világok választják el egymástól.

Ralf Georg Reuth történész szerint Merkel kettős életrajzában keresendő a különbség; fiatal kora ugyanis korántsem olyan volt, mint amilyet saját magáról állított. Apja, Horst Kasner evangélikus lelkész 1954-ben, amikor NDK-beli állampolgárok százezrei menekültek Nyugatra, Hamburgból települt át az NDK-ba, Templinbe.  Az egyházon belül „vörös lelkésznek” hívták. Angela Merkelről nem tudni, hogy apjától eltérően gondolkodott volna: ifjú úttörő volt, aztán tagja a német állampártnak, és a rendszerkritikus lelkészek gyermekeitől eltérően nem tagadták meg tőle az egyetemi tanulmányok lehetőségét. Az egyetemen is aktív volt a pártszervezetben. Ahogyan a szóban forgó kötetben Reuth írja róla: a szocializmus mellett köteleződött el. Reformszocialista volt, aki beszállt a politikába is, és a berlini fal leomlása után hagyta, hogy a sajtó elővegye ezt a klisét: lelkész lánya volt, aki elutasította az NDK-t, és így vészelte át a történteket.  Ráadásul megtartotta a volt férje, Ulrich Merkel nevét, már nem Angela Kasner volt, és erre csak nagyon kevesen emlékeztek.

Mindez nem volna baj, hiszen milliók éltek úgy, ahogy tudtak, ahogy lehetett, milliók hittek őszintén abban a rendszerben német földön is. Csakhogy Angela Merkel, „harmonizálta” az életének NDK-s időszakát a kereszténydemokrata politikusi éveivel. Mint a kötetben a róla szóló elemzések egyike fogalmaz: Merkel NDK-s kötődéseinek következményei napjainkig hatnak. Ezért is állhatott közel a baloldali Zöldekhez és általában a baloldalhoz, nem egy elemét meg is valósítva e politikának. Például a szinte bizonyosan elhibázott energia-politikában, vagy amikor 2015 őszén korlátlanul és ellenőrizetlenül beengedte, sőt, hívta a migránsokat. A Zöldek által ünnepelt migránspolitikájával nagy károkat okozott, és nemcsak Németországnak. A migránsok integrációjáról szóló mese is klasszikus baloldali toposz, amelyet Merkel kereszténydemokrata politikusként erőltetett, nem véletlenül a baloldal tapsától kísérve.  A szlogenjét is a baloldalról másolta: átvette az amerikai elnök, Barack Obama „Yes, we can!” mondatát, és megszületett a ”Wir schaffen das!”, azaz „megcsináljuk!”.

Megcsinálta, ő is. Így lényegtelenítette el, programjaiban is, a CDU, a német kereszténydemokrata párt politikáját, így tolta balra az egész pártspektrumot – ezt egyébként sokáig „modernizálásnak” nevezték –, „zöldítve” és ezzel kiüresítve a CDU-t. S aki nem lépett egyszerre, az nem rétest nem kapott estére, hanem szélsőségesnek bélyegezték. Végül is – állítja Norbert Bolz filozófus – Merkel mindig kívülálló volt a CDU-ban, neki nem sokat mondott ennek a pártnak a konzervatív-polgári történelme, etosza.

Így idegenítette el a konzervatív választókat, és így nyomulhattak be hangsúlyosan a politikai térbe a Zöldek, akik mintha immár döntnökök volnának a német bel-és külpolitika irányvonalában.

Angela Merkel kancellári ténykedése – és politikai öröksége – persze ennél összetettebb és árnyaltabb. Kormányzása tartós nyomot hagyott Németországon és Európán is; akár a gazdaságpolitikájával, akár a külpolitikai egyensúlyozásaival.  De az ő tizenhat évének egyik legmarkánsabb és egyben tán legriasztóbb öröksége az, hogy ma a német kormánynak van – lehet! – olyan külügyminisztere, a Zöld párti Annalena Baerbock, aki folyvást Ukrajnában van és Ukrajnáról nyilatkozik, és például azt találja mondani, hogy Ukrajnát mindenképpen fel kell venni az Európai Unióba, nem szabad szabályzatokkal és paragrafusokkal bíbelődni. Vagy: gazdasági és klímaügyi miniszter lehet a szintén Zöld párti Robert Habeck, egyébként foglalkozására nézve mesekönyvíró, aki arról papol, hogy az energiahiány miatt a németek valószínűleg ritkábban járhatnak majd vendéglőbe és moziba. És ott van a most lemondott szociáldemokrata Christine Lambrecht, aki nem volt igazán hozzáértő tárcavezető.

Kormányválság, vagy „csak” minisztercsere lesz német földön? És a politikai irányok cseréje?