A kép illusztráció. (Fotó: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko)

Úgy vagyunk, ahogyan éppen húsz évvel ezelőtt, Irak lerohanásakor. Akkor is zuhogtak ránk a sajtóhírek és véget nem érően követték egymást a politikusi megszólalások: arról, hogy Szaddám Huszein Irakjában tömegpusztító fegyverek vannak, hogy Szaddám a nyugat-afrikai országok egyikében vizitált urániumot vásárolni az atomfegyverhez, hogy az iraki vezető veszélyes a világra. Az akkori amerikai elnök, George W. Bush akkori külügyminisztere, Colin Powell, még az ENSZ-ben is elmondta, hogy a tömegpusztító fegyverekkel rendelkező Irak veszélyes a világra. Az amerikai és a nyugat-európai médiumok egyhangúlag, és egy hangon ismételgették az iraki áfiumról szóló történeteket. 

Joe Wilson, a bagdadi amerikai nagykövetség helyettes misszióvezetője ismerte Irakot, elutazott az említett nyugat-afrikai országba is, és hosszas cikket kanyarított a The New York Times című lapban arról, hogy Szaddámnak egyáltalán nincsenek tömegpusztító fegyverei, és a hisztéria nem más, mint csupán George W. Bush kormányának mesterséges pszichózisa. A nagykövet felháborította az amerikai kormányzatot. Amely azzal állt bosszút, hogy Dick Cheney alelnök kabinetfőnöke, Lewis „Scooter” Libby nyilvánosságra hozta, hogy a nagykövet felesége fedett CIA-ügynök. Az asszony élete veszélybe került, haza kellett térnie Amerikába. Scooter Libbyt ugyan bíróság ítélte el, de Bush később elnöki kegyelemben részesítette.

2003 tavaszán – nagy, támogató sajtókampány közepette – lerohanták Irakot. „Felszabadítottuk!” – ujjongott diadalittasan az amerikai elnök. A többnemzetiségű, önkéntes koalícióhoz – az Egyesült Királyság, Spanyolország, Lengyelország és Ausztrália mellett – botorul csatlakozott a baloldali magyar kormány is (talán abban a reményben, hogy a háború utáni újjáépítésből kicsiny koncot kaphat).

Az iraki háború véres volt. Condoleezza Rice, a Colin Powellt követő amerikai külügyminiszter arról beszélt, hogy ez „csak” az új Közel-Kelet megszületésének „szülési fájdalma”, Madeleine Albright, a Clinton-kormányzat egykori külügyminisztere pedig arról fecsegett, hogy a háborúban meghalt hatezer iraki gyermek „a szabadság ára” volt. „Járulékos kár” – fogalmazott.

Aztán kiderült, hogy például a The New York Times is az amerikai hírszerzéssel szorosan együttműködve adagolta a hamis híreket Irakról, Szaddámról, majd a háborúról is. A témával foglalkozó újságírónőt, Judith Millert, el is bocsátották a Timestól, pedig nyilvánvaló, hogy ilyen jól szervezett álhír-kampányt a tulajdonos beavatása nélkül nem csinálhattak.

De addigra már tízezrek haltak meg, Irak káoszba zuhant és teljesen tönkrement, megteremtődtek az Iszlám Állam nevű terrorszervezet alapjai is. (Tényleg: hogyan? És kinek a finanszírozásával?)

2016-ban elkészült az iraki háborúban történt brit részvételt vizsgáló Chilcot-bizottság jelentése is. A tizenkét kötetből álló jelentést összefoglalva, John Chilcot, a bizottság vezetője elmondta: 2003 márciusában Szaddám Husszein rezsimje nem jelentett közvetlen fenyegetést az Egyesült Királyságra. Az Egyesült Királyságra sem. A jelentés szerint Tony Blair akkori munkáspárti miniszterelnök eltúlozta a veszélyt.

Kiderült az is, hogy Irak lerohanása előtt, 2002 decemberében, George W. Bush elnök Washingtonban látta vendégül Tony Blair brit kormányfőt, a francia Totalfina energetikai óriásvállalat, és a Shell képviselőit, és állítólag megállapodtak az iraki gázmezők majdani felosztásában is.

Amúgy bő egy évvel ezelőtt több mint egymillióan követelték petícióban Tony Blair lovagi címének visszavonását.

De ugyanilyen hamis információkból gyúrt „médiaháború” dúlt Líbia ügyében 2011-ben, amikor „népfelkelésről” szóltak az ellenőrizhetetlen hírek, vagy 2014-ben Szíriáról, amikor megrendezett jeleneteket mutatott be, például a CNN amerikai hírtelevízió is, egy állítólag sérült kislánnyal, akinek – mint ez ki is derült – a bejátszás előtt hosszasan elmondták, hogy mit mondjon, és hogyan viselkedjék a kamerák előtt. 

A szíriai háborúról szóló, a háború eszkalációjához vezető médiamanipulációkat egyébként részben nem más leplezte le, mint Seymour Hersh, az a remek amerikai újságíró, aki annak idején, 1968-ban, leleplezte a dél-vietnami My Laiban elkövetett amerikai tömeggyilkosságot is, s aki a minap megírta, hogy az Északi Áramlat-gázvezetéket az amerikaiak, személyesen Joe Biden elnök utasítására robbantották fel.

Igen, a média a maga véletlenszerű, vagy gyakorta nagyon is tudatos dezinformációival háborúba manipulálhat. Megannyi erre a példa, és hosszú a történetük.

A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko)

Az adásban a műsorvezető az ukrajnai háborúról csevegett, az olasz kulturális és közélet ismert személyiségeivel. Meghívta Al Banót, a híres táncdalénekest, Giampiero Mughini színész-műsorvezetőt, és Vittorio Sgarbit, aki politikus és művészettörténész, kultuszminiszter is volt Berlusconi egyik kormányában, okos és művelt ember.  

A műsorban számon kérték Al Banót, hogy évekkel ezelőtt miért is énekelt Moszkvában Putyinnak. Nem számított, hogy mások is „énekeltek Putyinnak”, sőt, hírességek csápoltak – még 2012-ben – amikor Vlagyimir Vlagyimirovics, a Blueberry Hillt dalolta, és a francia Alain Delon, az amerikai Goldie Hawn és Kurt Russell, vagy a szintén világsztár Kevin Costner tapsolt és éljenzett neki...

Most, a háború miatt nem menne énekelni Oroszországba – érzékeltette Al Bano. Erre Vittorio Sgarbi, a politikus és művészettörténész kikelt magából. „Az még hagyján, hogy Al Bano most nem menne Oroszországba énekelni, de hogy orosz énekművész nem léphet fel Itáliában, az bizony a fasizmus egyik formája” – fogalmazott Sgarbi. Hozzátette, hogy szerinte az is a fasizmus egyik formája, hogy orosz karmester nem vezényelhet, orosz balettművész nem táncolhat, vagy orosz sportoló nem versenyezhet olasz földön, csakis azért, mert orosz. „Ez tűrhetetlen. Ők művészek, akiknek emberi méltóságuk van és szeretik a művészetet” – fogalmazott Sgarbi. A közönség tombolva tapsolt és a pódiumon ülő meghívott vendégek is megtapsolták a mondottakat. Ekkor, némi vita után, a 81 éves Mughini, a színész, korát meghazudtoló agresszivitással felállt a székéből és – nekiment Sgarbinak. A földre taszította, úgy, hogy a volt miniszternek még a szemüvege is repült.  Közben mindketten rémes trágárságokat, ocsmány szavakat vágtak egymás fejéhez. A műsorvezető nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

Valójában nehéz is mit kezdeni ezzel. Az ilyen skandalumok csak még hangsúlyosabbá teszik a kérdést: vajon kinek a háborúja ez? Mármint az ukrajnai háború? Érdemes-e tiszteletre méltó európaiaknak összeveszniük ezen?

Elon Musk, az egyik legismertebb és leggyakrabban használt közösségi médium, a Twitter tulajdonosa ríkatta meg Gaddét. Kifejtette ugyanis, hogy Gadde, a Twitter jogi és politikai igazgatójaként óriási hibát követett el, amikor 2020-ban, az Egyesült Államok elnökválasztási kampányában megtiltotta, hogy a Twitteren bárki is foglalkozzék a New York Post című lap oknyomozó riportjával. A riportot elhallgatták, mintha meg sem jelent volna. Pedig az akkor még csak elnökjelölt Joe Biden kedves fiáról, Hunter Bidenről szólt, ifjabb Biden kínos-kábítószeres-alkoholos magánügyeivel és több, mint jól jövedelmező ukrajnai és kínai üzleteléseivel foglalkozott, azt követően, hogy az újság birtokába került a Biden-fiú laptopja. De Gadde volt a ludas abban is, hogy 2021. januárjában Donald Trump amerikai elnököt szintén – és véglegesen – kitiltották a Twitterről.

Vijaya Gadde volt a Twitter főcenzora. Ő és a csapata döntött arról, hogyan kell moderálni a tartalmakat, ők tiltották ki a nemtetsző jobboldali/konzervatív bejegyzéseket és hozzászólásokat, közszereplőket és „egyszerű” felhasználókat. Például amerikai lelkipásztort, azért, mert Húsvétkor a keresztre feszített Jézusról készült képet posztolt…

A cenzúrát és nyomában a tiltást elvileg meg is tehették, hiszen a Twitter magáncég volt és az is maradt, és a jelenlegi amerikai törvények szerint nem tartalomszolgáltató, ezért nem érvényesek rá a szólás-, és sajtószabadságra vonatkozó szabályozások.

Elon Musk, a dél-afrikai születésű amerikai milliárdos, a Tesla és a SpaceX tulajdonosa – nem mellesleg a világ egyik leggazdagabb embere – megőrjítette és megőrjíti az amerikai balliberálisokat.

Először eleve azzal, hogy megvásárolta a Twittert, még annak árán is, hogy a Tesla-részvényeiből értékesített. Aztán azzal, hogy Gadde mellett a Twitter más balliberális vezetőit is bírálta – bár az is igaz, hogy ennél a média-platformnál is csakis balliberálisok, a woke és a cancel, azaz az eltörlés kultúrájának hívei voltak a döntéshozók. Egyiküket, bizonyos Jim Bakert szintén nyilvánosan kritizálta. Érdemes tudnunk, hogy ez a Baker korábban az FBI-nál, azaz a Szövetségi Nyomozó Irodánál dolgozott és aktívan részt vett a Trumpot a 2016-os választási kampány idején az oroszokkal történt esetleges összejátszással megvádoló összeesküvésben.

Elon Musk egyébként nem önmagától vette szájára ezeket a figurákat. Hanem azt követően, hogy a The Washington Post című lap sajtószabadságért aggódó munkatársa megengedte magának, hogy kijelentse: csúnya dolog, ha a média milliárdosok kezébe kerül. Nem mellékes: a The Washington Post tulajdonosa az a szintén multimilliárdos Jeff Bezos, az Amazon alapítója, aki Elon Musk mellett szintén ott van a világ leggazdagabbjainak listáján. S amikor 2013-ban megvásárolta a Postot, senki nem aggódott a sajtószabadságért; hiszen Bezos a Demokrata Párt híve (és feltételezhetően támogatója is) volt.

Elon Musk a mai napig kitart amellett, hogy ő nem volt sem baloldali, sem jobboldali, mindig „ugyanott állt”, csak a demokraták „innen” balra húztak el, többé hát nem élvezhetik már a támogatását. A Twitteren közzé is tett rajzocskát arról, hogyan lett belőle liberálisból jobboldali. A rajzon három vonal volt látható, egy-egy vonal az évszámot jelezte: 2008-at, 2012-őt, és 2021-et. 2008-ban a középtől balra, a baloldalhoz közelebb állt. 2012-ben ugyanott állt, de a közép közelebb araszolt hozzá és a baloldal távolodott, míg 2021-ben – miközben ő sajt állítása, pontosabban rajza szerint változatlanul ugyanott állt – a közép megelőzte őt balra, a baloldal viszont egészen a szélre tolódott, amit a rajz fölé írva Musk úgy jellemzett, hogy „progresszív woke”, vagy „haladó bigott” lett, ő pedig a nagy balratolódásban a középtől jobbra került.

pic.twitter.com/Q9OjlJhi7f

— Mr. Tweet (@elonmusk) April 28, 2022

Mindezt az egyik jobboldali portálon politikai konkrétumokra is „lefordították”’. Például arra, hogy Barack Obama 2008-ban még ellenezte az azonos neműek házasságát, aztán később ő lett az első amerikai elnök, aki ezt elfogadta. Vagy: 2008-ban a transzneműség még szinte ismeretlen volt, manapság pedig a baloldalon ez az egyik fő téma, emberi jogi kérdésnek minősítik, és már a biológiai férfiak is sok helyütt nőknek számítanak, például sportversenyeken. Vagyis az amerikai Demokrata Párt politikája 2021-re szélsőbalra tolódott, nem egyszer abszurditásokba hajlik.

Nem szeretik persze a balliberális oldalon a képet, amelyet ebben a rajzos tükörben pillanthattak meg magukról. Elképesztő támadás indult meg Musk ellen, már a Nagy Bevásárlás elején; pedig akkor még csak azt jelentette be, hogy kevesebb korlátozást szeretne. Van, aki félelmetesnek, félelemkeltőnek nevezte Musk rajzát, más azt követelte, hogy tessék megnézni, hogyan tett szert a vagyonára, és javasolta az újságíróknak, hogy nézzenek csak utána Musk üzleti múltjának is! Megint más a Republikánus Párt harcosát látta benne. A balos MSNBC televízió egyik műsorvezetőnője, az afroamerikai Joy Reid a sajtószabadságot féltette tőle, és azt találta mondani: a dél-afrikai Musk csak azért vásárolta meg a Twittert, mert hiányzik neki szülőhazája egykori apartheid-rendszere. A műsorában Reid azt vizionálta, hogy a Twitter korábbi gyakorlatának – vagyis a cenzúrának – az enyhítése gyűlölködéshez és antiszemitizmushoz vezethet. „Elon Musknak, szerintem, hiányzik a régi Dél-Afrika, a nyolcvanas évekből. Azt akarja ide visszahozni”– sugalmazta a műsorvezetőnő.

Musk persze nem ezt, hanem a betiltott fióktulajdonosokat hozta vissza. Azóta már lecserélte a Twitter vezetését és középkádereit, új szabályokat állított fel és ismét megnyitotta ezt a mikroblog-médiumot a korábban kirekesztett politikusok, elemzők és közírók előtt.

A Twitter megreformálása még zajlik, de Musk azt már kifejtette: azt szeretné, ha ez a közösségi médium átlátható, nyílt algoritmussal dolgozó, és politikailag semleges lenne, vagyis mindenféle-fajta véleménynek helyt adna.

A mai (amerikai) médiaviszonyok közepette ez már eleve nagy változás…  

Az energia-takarékoskodásra intő német példácskán Putyin orosz elnök nyilván nem felidegesíti, hanem elneveti magát. De azért meghökkentő: idáig jutottak a németek? Pontosabban: a német politikai osztály? Ennyire ellustult a jóléttől és szellemi restségbe süppedt? Az ukrajnai háború eszkalálására készülve proxy-háborút vívna Amerika javára? Nem ismeri fel Németország érdekeit?

Fotó: MTI/EPA/Lukas Barth Tuttas

Miért ilyen ma ez a Németország? Illetve: hogyan lett mára ilyen?

Most ugyan Christine Lambrecht védelmi miniszter lemondása foglalkoztatja a német (és talán az európai) politikát, de az a tény, hogy Lambrecht asszony egyáltalán a védelmi tárca vezetője lehetett, elgondolkodtató. S eszembe jut az a könyv, amelyben alkalmasint némi magyarázat lelhető fel Németország mai történéseire-folyamataira.

Még tavasszal jelent meg magyar fordításban is az a vaskos kötet, amelyben 24 tekintélyes német konzervatív szakember – társadalomtudósok, történészek, közgazdászok sora – elemzi a tavaly visszavonult Angela Merkel 16 évi kancellárságát, és a mérlegük – igencsak kritikus. De azért e könyvből – amelynek a címe éppen az, hogy „Merkel, tizenhat év kancellárság kritikus mérlege”, összeállítója pedig Philip Plickert újságíró –, kirajzolódik, hogy mégis mitől változhatott meg ennyire Németország, és mi, vagy ki lehet az oka annak, hogy ma olyan, amilyen.

Ez a Németország, és efelől alkalmasint nincs vita, már nem Helmut Kohl, és még kevésbé Ludwig Erhard Németországa. Mind Kohl, mind Erhard kereszténydemokrata politikus volt, miként Angela Merkel is. De, hogy pontosítsak: Merkel tagja volt a CDU-nak, a Kereszténydemokrata Uniónak, de valójában – a kritikus elemzők véleménye is ez – nem volt kereszténydemokrata.

A német Thatcher illúzió volt csupán – írja róla a kötetben Dominik Geppert, a bonni egyetem professzora, hangsúlyozva, hogy a német kancellárt és a brit Vasladyt világok választják el egymástól.

Ralf Georg Reuth történész szerint Merkel kettős életrajzában keresendő a különbség; fiatal kora ugyanis korántsem olyan volt, mint amilyet saját magáról állított. Apja, Horst Kasner evangélikus lelkész 1954-ben, amikor NDK-beli állampolgárok százezrei menekültek Nyugatra, Hamburgból települt át az NDK-ba, Templinbe.  Az egyházon belül „vörös lelkésznek” hívták. Angela Merkelről nem tudni, hogy apjától eltérően gondolkodott volna: ifjú úttörő volt, aztán tagja a német állampártnak, és a rendszerkritikus lelkészek gyermekeitől eltérően nem tagadták meg tőle az egyetemi tanulmányok lehetőségét. Az egyetemen is aktív volt a pártszervezetben. Ahogyan a szóban forgó kötetben Reuth írja róla: a szocializmus mellett köteleződött el. Reformszocialista volt, aki beszállt a politikába is, és a berlini fal leomlása után hagyta, hogy a sajtó elővegye ezt a klisét: lelkész lánya volt, aki elutasította az NDK-t, és így vészelte át a történteket.  Ráadásul megtartotta a volt férje, Ulrich Merkel nevét, már nem Angela Kasner volt, és erre csak nagyon kevesen emlékeztek.

Mindez nem volna baj, hiszen milliók éltek úgy, ahogy tudtak, ahogy lehetett, milliók hittek őszintén abban a rendszerben német földön is. Csakhogy Angela Merkel, „harmonizálta” az életének NDK-s időszakát a kereszténydemokrata politikusi éveivel. Mint a kötetben a róla szóló elemzések egyike fogalmaz: Merkel NDK-s kötődéseinek következményei napjainkig hatnak. Ezért is állhatott közel a baloldali Zöldekhez és általában a baloldalhoz, nem egy elemét meg is valósítva e politikának. Például a szinte bizonyosan elhibázott energia-politikában, vagy amikor 2015 őszén korlátlanul és ellenőrizetlenül beengedte, sőt, hívta a migránsokat. A Zöldek által ünnepelt migránspolitikájával nagy károkat okozott, és nemcsak Németországnak. A migránsok integrációjáról szóló mese is klasszikus baloldali toposz, amelyet Merkel kereszténydemokrata politikusként erőltetett, nem véletlenül a baloldal tapsától kísérve.  A szlogenjét is a baloldalról másolta: átvette az amerikai elnök, Barack Obama „Yes, we can!” mondatát, és megszületett a ”Wir schaffen das!”, azaz „megcsináljuk!”.

Megcsinálta, ő is. Így lényegtelenítette el, programjaiban is, a CDU, a német kereszténydemokrata párt politikáját, így tolta balra az egész pártspektrumot – ezt egyébként sokáig „modernizálásnak” nevezték –, „zöldítve” és ezzel kiüresítve a CDU-t. S aki nem lépett egyszerre, az nem rétest nem kapott estére, hanem szélsőségesnek bélyegezték. Végül is – állítja Norbert Bolz filozófus – Merkel mindig kívülálló volt a CDU-ban, neki nem sokat mondott ennek a pártnak a konzervatív-polgári történelme, etosza.

Így idegenítette el a konzervatív választókat, és így nyomulhattak be hangsúlyosan a politikai térbe a Zöldek, akik mintha immár döntnökök volnának a német bel-és külpolitika irányvonalában.

Angela Merkel kancellári ténykedése – és politikai öröksége – persze ennél összetettebb és árnyaltabb. Kormányzása tartós nyomot hagyott Németországon és Európán is; akár a gazdaságpolitikájával, akár a külpolitikai egyensúlyozásaival.  De az ő tizenhat évének egyik legmarkánsabb és egyben tán legriasztóbb öröksége az, hogy ma a német kormánynak van – lehet! – olyan külügyminisztere, a Zöld párti Annalena Baerbock, aki folyvást Ukrajnában van és Ukrajnáról nyilatkozik, és például azt találja mondani, hogy Ukrajnát mindenképpen fel kell venni az Európai Unióba, nem szabad szabályzatokkal és paragrafusokkal bíbelődni. Vagy: gazdasági és klímaügyi miniszter lehet a szintén Zöld párti Robert Habeck, egyébként foglalkozására nézve mesekönyvíró, aki arról papol, hogy az energiahiány miatt a németek valószínűleg ritkábban járhatnak majd vendéglőbe és moziba. És ott van a most lemondott szociáldemokrata Christine Lambrecht, aki nem volt igazán hozzáértő tárcavezető.

Kormányválság, vagy „csak” minisztercsere lesz német földön? És a politikai irányok cseréje?

Jó ideje azonban a saját pártját is ostorozza, legalábbis azon párttársait, akik szerinte fontosabbnak tartják külföldre nyomatni a nagy segítséget, ahelyett, hogy az amerikai emberek érdekeit tekintenék elsődlegesnek.

Az elégedetlenségét szívesen meg is magyarázza: előadásokon és cikkekben. Az első, ezzel kapcsolatos cikke, amely a Compact című amerikai konzervatív online magazinban jelent meg, nagy feltűnést is keltett.

Josh Hawley ugyanis részletesen kifejti-elmagyarázza, hogy szerinte miért kártékony horribilis összegekkel támogatni Ukrajna háborúját. Kifejezetten bosszantja őt, hogy a Biden-kormányzat – egyes republikánus politikusok támogatásával – egymás után bocsát kongresszusi szavazásra Ukrajnának szánt segélycsomagokat. „Önmagában már az összegek is megdöbbentők” – jelentette ki Hawley szenátor, hozzátéve, hogy az Egyesült Államok a többszörösét adja Ukrajnának, mint amit egész Európa juttatott Kijevnek. S ezekből az összegekből például minden egyes amerikai katonának tisztes fizetésemelést lehetne adni, vagy akár kétszer is felépíthetnék belőle a migránsok beözönlésétől védő falat Amerika déli határain. 

A kázus ismert: immár hónapok óta erről beszél politikus és elemző egyaránt: Donald Trump, volt republikánus elnök Mar-a-Lago nevű villájában, Floridában, előzetes bejelentés nélkül, kivárva, hogy Trump ne legyen otthon, még augusztusban megjelentek a Szövetségi Nyomozó Iroda, az FBI munkatársai, házkutatást tartottak, és még Trump felesége, Melania ruhásszekrényét is felforgatták. A nyomozók jegyzőkönyve szerint 20 doboznyi iratot foglaltak le és vittek el, köztük állítólag minősített dokumentumokat, állítólag szigorúan titkos és bizalmas iratokat, fotóalbumokat, kézzel írott jegyzeteket… Trump vitatja a dokumentumok minősített voltát, ugyanis – mint mondta – a hivatalából történt távozása előtt feloldotta a minősítésüket. A The Washington Post meg nem nevezett forrásokra hivatkozva, konkrétumok nélkül, még azt is állította, hogy atomfegyverekre vonatkozó minősített iratokat is lefoglaltak a házkutatáskor.

Donald Trump két éve távozott a hatalomból. Eddig is lehetett tudni – és volt is nem nagy, de némi demokrata párti morgás miatta –, hogy iratokat vitt magával a Fehér Házból. Két év alatt azonban senkinek nem jutott eszébe visszakérni ezeket, vagy nyomozást indíttatni az ügyben. Merrick Garland igazságügyi miniszter is csak most, augusztusban találta fontosnak. Valószínűleg részben a novemberi, úgynevezett félidős választások előtt (amikor a szövetségi képviselőházat teljesen, a szenátust részben megújították, illetve 39 tagállamban kormányzót választottak, sok helyütt pedig helyi választást is tartottak), részben pedig mert két év múlva elnökválasztások lesznek, és Donald Trump esetleg ismét indul az elnökjelöltségért. (Trump azóta már bejelentette, hogy valóban ringbe száll 2024-ben.)

„Az FBI megpróbált ismét beavatkozni az elnökválasztásba” – írta a The Wall Street Journal, éppen arra utalva, hogy a Szövetségi Nyomozó Iroda akciója, illetve az ezt elrendelő politikai akarat nemcsak a novemberi félidős választásokat igyekezett befolyásolni, hanem a két év múlva esedékes elnökválasztást is. Donald Trump újraválasztásának esélye ugyanis egyáltalán nem kicsiny. De ha a volt elnök mégis kiszállna a versenyből, akkor egy másik republikánus politikus, például Ron DeSantis floridai kormányzó, úgyszintén nyerő lenne… A republikánusoknak áll a zászló jelenleg. Még akkor is így van ez, ha a novemberi félidős választásokon a nagyarányú republikánus áttörés elmaradt, bár a szövetségi képviselőház alsóházában (a képviselőházban) a republikánusok ismét megszerezték a többséget, a képviselőháznak januártól republikánus elnöke lesz, és erősödtek a republikánusok tagállami és helyi szinteken is.

Szénfekete a szeme, ében a haja (bár volt szőke is), és – igazi nő. Még akkor is így van ez, ha egy évvel ezelőtt úgy döntött: márpedig ő nem nő, de nem is férfi. A legújabb megnevezés szerint: nem-bináris, vagyis egyik nemhez tartozónak sem érzi magát. Néhány hónappal ezelőtt azonban azt közölte a rajongóival, hogy – mégis csak nőnek érzi magát. Ezért megint ekként kell őt megszólítani, vagyis az angol nyelvben használatos „she”, vagy „her” névmásokkal kell illetni.

Nem tudni, hogy a sztár jövőre milyen neműnek tartja majd magát… Az ő esetében magyarázat lehet, hogy instabil személyiség: bulimiával kínlódott, többször vagdosta magát, kokainozott, idegösszeomlása volt és mániás depressziót is diagnosztizáltak nála.

Demi Lovato hát beteg ember.

Csakhogy az Egyesült Államokban egyre több az olyan – a Lovatóéhoz hasonló gondokkal nem küzdő – fiatal, aki a nemiségében bizonytalan: egyszer nőnek, egyszer férfinak érzi magát, vagy semmilyen neműnek, vagy változó neműnek. Jó részüket már kiskorúként, az iskolában próbálják meg befolyásolni, az úgynevezett érzékenyítésekkel, és eleinte talán csak a kíváncsiság viszi őket e zűrzavarba. Többnyire anélkül, hogy a szüleik tudnának róla.

Még tavaly júniusban döbbenetes videó járta be az Egyesült Államokat: a virginiai Loudonban rendőrök ragadtak meg és bilincsbe verve hurcoltak ki egy édesapát a helyi iskolai igazgatótanácsi ülésről, ahol hevesen kikelt a tanárok ellen. A 48 éves Scott Smith az iskolaszék woke-politikája, a nemileg semleges iskolai vécék gyakorlata ellen protestált, mivel a kislányát egy ilyen, fiúknak-lányoknak egyaránt kijelölt vécében támadta meg és szexuálisan erőszakoskodott vele az egyik fiú, aki transzneműnek mondta magát és – az apa elmondása szerint – időnként szoknyát is viselt.

A tanárok tagadták ezt, s azt állították, hogy „ragadozó transznemű diák egyszerűen nem létezik”. A szexuális erőszakot később a vizsgálat alátámasztotta, a támadó diák jelenleg már a fiatalkorúak börtönében tölti büntetését.

„A globális balos agenda a fiatalok lelke fölötti uralomért mélyebb, mint azt a patrióta amerikaiak egyáltalán gyanítanák” – írta az American Thinker című konzervatív portál. Kiemelte azt is, hogy a balosok – miután az egyetemek társadalomtudományi karain jórészt már ők határozzák meg a közbeszédet – immár a közép-, és általános iskolákat is célba vették a maguk gender-őrületével. Közben nagyon ügyelnek arra, hogy a kiskorúak szülei ne szerezzenek tudomást erről. Mintha a család „intézményét” akarnák lerombolni úgy, hogy elveszik a gyermekek nevelésének jogát a szülőktől. Az American Thinker szerint ezzel az amerikai értékrendet pusztítanák el.

Több sajtóhír is szól arról, hogy tanárok, vagy az iskolai személyzet tagjai aktívan elősegítik a szülői jogok (és tekintélyük) aláásását. A kiskorúaknak például azt mondják, hogy a szüleik nem is szeretik őket, mert nem támogatják az újonnan kitalált nemi identitásukat, olyan eset is előfordult (Arizonában), hogy megvonták mindkét szülőtől a gyermekük felügyeleti jogát, mert ellenzett minden beavatkozást, amely sterilizáláshoz, vagy maradandó egészség-károsodáshoz vezetett volna. A gyermekéért aggódó szülőt „nemkívánatos személynek” tartják, és így is kezelik, csak mert részt vesz, vagy részt akar venni gyermeke oktatásában, nevelésében, vagy például „gender-választásaiban”. Ha pedig bírálja a transznemű radikalizmust vagy a kiskorúak „érzékenyítését” a homoszexualitásra, akkor könnyen belföldi terroristának bélyegezhetik őt. Miként tette ezt Merrick Garland, igazságügyi miniszter, aki pontosan a virginiai édesapa protestálása és több szülő washingtoni tüntetése után belföldi terroristáknak nevezte a jogosan lázongó szülőket és elrendelte, hogy az FBI nyomozzon utánuk. Később ugyan mindezt visszavonta, de a lázongó szülők azért ezt megjegyezték…

A szülők megkerülése – amely a fiatalok lelke feletti uralom egyik eszköze – a baloldal által szorgalmazott Great Reset, vagyis a Nagy Újraindítás tervének egyik fő eleme. A davosi Világgazdasági Fórumon harangozták be, nem is az idén, és megvalósításának eszköze lehet az ENSZ gyermekjogi egyezménye. Amelyből hiányzik az a kitétel, miszerint a szülőnek joga van döntenie kiskorú gyermekei neveléséről. Az 1989-ben megszületett egyezményt aláírta Washington is, ám az egymást követő kormányok mind a mai napig nem ratifikálták.

A küzdelem a gyermekekért, persze, nemcsak Amerikában folyik. Kanadában már letartóztattak és hathónapi börtönre ítéltek egy édesapát azért, mert – bírósági végzést megsértve – kislánynak szólította a kislányát, holott a gyerek fiúnak vallotta magát. A kázus még tavaly történt. Németországban viszont nemrégiben terjesztettek elő törvényjavaslatot arról, hogy a németek évente egyszer megváltoztathatják a nemüket, legalábbis a hivatalos iratokban. Nem-változtató műtét ugyanis nem lenne előfeltétel. A dán kormány pedig a nyáron hozakodott elő azzal, hogy csökkenteni kellene a jogi értelemben vett nemváltoztatás 18 éves korhatárát.

De mégis! A kanadai kormányfő már semmisnek mondta ki az egyik korábbi kormányhatározatot, amely szerint a kismamákat nem anyaként, hanem „életet adó szülőként” kellett megjelölni a hivatalos iratokon.

Fotó: EPA/Allison Dinner

Azoktól a német labdarúgóktól, akik – még a német sajtó szerint is – bolondot csináltak magukból. A pályán félig leguggoltak és befogták a szájukat: így próbáltak tiltakozni… Mi ellen is? Hogy Katar – és a FIFA, azaz a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség – nem engedélyezte, hogy a sportolók a pályán letérdeljenek, vagy szivárványos karszalagot biggyesszenek magukra. A szivárvány a jobbára a homoszexuális közösségek által kisajátított szimbólum. A letérdelés a rémes amerikai divat: a Fekete Életek Számítanak nevű, balradikális, helyenként a fehérek elleni fajgyűlöletbe is átcsapó mozgalom egyik – ha nem is jelképe, de – ismertetőjele. Aki letérdel, az bocsánatot kér azért, mert fehér a bőre, és ez pillanatnyilag, bizonyos helyeken és körökben, eredendő bűnnek számít. Ha fekete létére térdel le valaki, akkor a mozdulat a szolidaritást jelzi a feketékkel, akik ugyebár, az ő felfogásuk szerint, mindig és mindenütt elnyomottak, háttérbe szorítottak, megalázottak; lett légyen szó akár Condoleezza Rice volt amerikai külügyminiszterről, vagy a néhai Colin Powellről, aki szintén külügyminisztere volt az Egyesült Államoknak.

Szóval, a focivébé előtt Katar azt mondta: nincs letérdelés, nincs szivárványszín, nincs politikai üzengetés, itt kérem szépen, sport van! Így is lett, egyedül a németek morogtak. Sőt, az egyik német tévé tudósítója szivárványszínű szalag helyett szívecskés szalagot kötött a felkarjára, német földön kocsmák bojkottálták a vébét és több német szervezet tiltakozott a katari emberi jogi helyzet miatt. Még Robert Habeck német alkancellár és gazdasági miniszter is vette magának a bátorságot, hogy véleményezze Katart: azt találta mondani, hogy butaság volt ennek a parányi emírségnek ítélni a focivébé megrendezésének jogát, és ennek hátterében szerinte csakis valamiféle korrupció lehet. Ezt az a Habeck fejtegette, aki márciusban Katarban járt egy esetleges gázszerződés ügyében és az egyik, a világsajtót bejárt fotó tanúsága szerint, szinte hétrét görnyedt vendéglátói előtt. Igaz, még így sem sikerült nyélbe ütnie az ügyletet.

S miközben a német alkancellár most, a vébé idején, beszólogatott Katarnak, felettese, Olaf Scholz kancellár, megkötötte az óriási, hosszútávú gázmegállapodást Katarral. Dohában, az emírség fővárosában. A katari energiaügyi miniszter jelentette be, hogy 15 évre szóló egyezményt írtak alá cseppfolyós földgáz szállításáról.

Tanulsága persze sokféle van ennek a térdelgetős-karszalagosdis nagyképűségnek. De a legalapvetőbb talán az, hogy ha valahová megy az ember vendégként – akár sportolóként, akár üzletemberként –, akkor tiszteletben tartja a vendéglátó ország hagyományait és vallásait, betartja a törvényeit és a szokásait, s nem szólja le és nem oktatja ki a helybélieket. Ráadásul Katar nem mutatta magát másnak, mint amilyen. Tudni lehetett, hogy bünteti a kábítószer-kereskedelmet, de még a birtoklását is, hogy tilos nyilvános helyen alkoholt fogyasztani, erre csakis a megjelölt szállodai éttermekben és bárokban van mód, a vendégmunkások pedig külön engedéllyel rendelkeznek a szeszvásárláshoz. Tiltott a házasság nélküli együttélés, ha például egy nő várandós lesz, akkor az orvos az első vizsgálat alkalmával elkéri a házasságát igazoló okiratot, s a születési anyakönyvi kivonathoz minden esetben mellékelni kell a házassági anyakönyvi kivonatot is. Ellenkező esetben mind a férfi, mind a nő büntetésre, akár börtönbüntetésre is számíthat. A nyílt homoszexuális kapcsolat szintén törvényellenes, a nem muszlimokat pénzbüntetéstől hét évig terjedő börtönnel, a muszlimokat pedig akár megkövezéssel is sújthatják.

Ezek után persze óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: azok, akik olyan nagyon szorgalmazzák az európaitól teljesen eltérő, teljesen más kultúrájú – például muszlim – tömegek bevándoroltatását Európába, vajon mit szólnak majd, amikor ezek a rétegek – amikor már kellően nagy lélekszámban találnak új otthonra itt – szabják meg majd az európai országokban a törvényeket és az értékrendet?

Amúgy Katarban a meghökkentő meccsek és a kínos beszólások mellett, eddig csuda dolgok is történtek. A Katar-Ecuador mérkőzés után, amely a focivébé első nagy meccse volt, japán nemzeti színekkel ékesített trikójú emberek lepték el a stadiont, és – sebesen tisztogatni kezdték a nézőteret. Gyűjtögették az elhajigált flakonokat, felszedegették az uzsonnás zacskókat és kisebb-nagyobb hulladékokat. Alaposan kitakarították a stadiont. Kiderült, hogy japán szurkolók.

„Mi kérem, japánok vagyunk, és egyetlen darabka szemetet sem akarunk itt hagyni, tiszteletet akarunk mutatni a hely és a helybéliek iránt” – szerénykedtek a takarító szurkolók egy Bahreinből érkezett, helyi influenszernek. Omar al-Faruk videóra vette és az egyik portálon meg is osztotta a japán szorgoskodást. A felvételeket milliók látták, a japánoknak óriási sikerük lett. A japán labdarúgó csapat egyébként 2-1-re verte meg a német válogatottat. Erre mondta azt a belga válogatott csapatkapitánya, hogy a németek is jobban tették volna, ha inkább a focival foglalkoznak…

Fotó: EPA/Friedemann Vogel

Még a választások előtt vidám karikatúra járta be az amerikai sajtó egy részét: óriási vörös színű hullámokon „vízisielve” érkezik Donald Trump. Az Egyesült Államok előző elnöke azonban nem érkezett meg a vörös cunami-hullámokkal. (Amerikában a vörös szín hagyományosan a Republikánus Párt színe, míg a Demokratáké a kék.) Voltak ugyan parádés republikánus győzelmek: Florida például csaknem teljes egészében konzervatív/republikánus állammá vált, Ron DeSantis kormányzót hatalmas többséggel választották újra, miként történt ez Texasban is, ahol Greg Abbott harmadik ciklusát kezdheti meg.

Republikánusoknak emellett is minden okuk meglehet az örömre. A szövetségi törvényhozás alsóházában, a képviselőházban előretörtek, többséget szereztek, a házelnök republikánus lesz és a képviselőházi bizottságok elnökeit is a jobboldal adja majd. A szenátusban még nem dőlt el a küzdelem, két államban még számolnak, Georgiában pedig második forduló lesz, hiszen egyik jelölt sem érte el az ott a győzelemhez szükséges 50 százalékot, de még akár ott is meglehet a szűk republikánus többség.

Macron a mindenkori francia elnökök nyári rezidenciáján, Fort de Bréganconban üdült a feleségével együtt, amikor a lesipuskás fotósok lekapták őt. Még környezetvédő francia politikusok is élesen bírálták. Sandrine Rousseau, az Európa ökológiája - a Zöldek nevű francia balközép párt parlamenti képviselője még azért is külön ostorozta az államfőt, hogy a jet skivel károsítja a környezetet. „Ez megerősíti azt az állandó benyomást, hogy nem érti a klímaváltozást, és manapság ezt nem érteni bűntett” – fogalmazott a francia nemzetgyűlés tagja.

Lengyelország ellenáll, de mit mondotok Magyarországról?”.  Azt sem mulasztotta el megjegyezni, hogy a NATO egyes tagországaiban úgymond „szélsőjobboldali elmozdulás” kockázata tapasztalható. Ismét flottul megemlítette Magyarországot, és hozzá Itáliát, és Spanyolországot is. Az olaszoknál, mint emlékszünk, néhány nappal ezelőtt fényes választási győzelmet aratott a jobbközép erők koalíciója, spanyol földön pedig jövőre lesznek választások és várhatóan a jobb győz ott is, mármint a jobboldal, legalábbis ezt vetíti előre, hogy az idén Andalúziában, a legnépesebb spanyol tartományban tartott választásokon történelminek nevezhető jobboldali győzelem született.  

Mindezt nem egyenként közölték a Harvard diákjaival, hanem ezek annak a kötelező online-kurzusnak a témái, amelyet minden az egyetemen tanulni vágyónak el kell végezni. A kiírásból nem derült ki, hogy mi a következmény, ha valaki nem teljesíti, vagy nem az elvárásoknak megfelelően teljesíti a feladatokat. „Ennek a kurzusnak az elvégzése kritikus lépés a Harvardon vallott értékrendünk kölcsönös megértéséhez” – mennydörögte a hallgatókhoz intézett videóüzenetében Rakesh Khurana, a Harvard College dékánja, aki a sajtó, például a The Washington Free Beacon című portál megkeresésére nem kívánta kommentálni e gyakorlatot.

„Az idén kirúgtak, mert nem voltam hajlandó részt venni a ’rejtett előítélet’ nevű tanfolyamon. Miután 39 éven keresztül valamennyi páciensemet egyforma gondossággal láttam el, függetlenül a faji hovatartozásuktól, elleneztem ezt a kötelező kurzust, amely azon az elven alapszik, hogy rasszista vagyok, pusztán azért, mert fehér vagyok” – írta az ápolónő.

A svájci kormány ugyanis rendelettervezetet adott ki, amelynek értelmében börtönbüntetést kockáztat az, aki az idén megszegi a fűtési előírásokat – adta hírül az egyik svájci lap, a francia nyelvű Blick. A portál beszámolója szerint a szabályozás akkor lép életbe, ha a kabinet országos „energia-vészhelyzetet” hirdet és korlátozza a háztartásonként elfogyasztható energia mennyiségét – ami korántsem elképzelhetetlen.