A kép illusztráció. Angela Merkel német kancellárt, Vlagyimir Putyin orosz, Volodimir Zelenszkij ukrán és Emmanuel Macron francia elnököt, a normandiai négyeket alkotó országok vezetőit ábrázoló matrjoska baba, egymásba helyezhető, csökkenő méretű fa bábukészlet (Fotó: MTI/EPA/Anatolij Malcev)
Joe Biden amerikai elnök a tavalyi évértékelő beszédében fejtette ki gondosan, hogy Kijevben az irániakat kell megvédeni, és az oroszok hiába fogták gyűrűbe Kijevet, az iráni népet nem lehet megtörni... Kamala Harris, amerikai alelnök pedig az egyik rádióinterjújában arról értekezett, hogy Ukrajna egy ország Európában, amely másik ország mellett létezik, ennek a másiknak a neve pedig Oroszország. „Oroszország a nagyobb ország” – állapította meg az amerikai alelnök. Majd kifejtette: Oroszország erős ország, Oroszország úgy döntött, hogy megszállja a kisebb országot, amelyet Ukrajnának hívnak. Alapjában véve ez nem helyes, szemben áll mindennel, amit képviselünk”. Mondta az Egyesült Államok alelnöke. A jámbor amerikai ekkor kezébe temette fejét és persze felmerülhetett benne a kérdés: kik is vezetik Amerikát?
Azóta persze már rájöhetett a válaszra. Annál is inkább, mert a helyzet csak rosszabbodott. Nem mintha Washingtont Ukrajna függetlensége érdekelné, ez szinte bizonyosan nem létfontosságú a számára. Ukrajna önmagában nem érné meg, hogy háborúba keveredjék miatta Oroszországgal.
Az amerikai adminisztrációk korábban sem serénykedtek, amikor egy-egy nemzet függetlensége, szabadsága volt a kivívandó. 1956-ban Dwight Eisenhower is elutasította, hogy amerikai katonákkal segítse meg a magyar szabadságharcosokat, 1948-ban Truman elnök a berlini blokádba nem akart erőszakkal beavatkozni, John F. Kennedy pedig 1961-ben mégis csak hagyta, hogy megépüljön a berlini fal (noha nagy lelkesen azt kiáltotta, hogy ő is berlini), és 1968-ban Johnson elnök szintén elutasította, hogy közbelépjen Csehszlovákia lerohanásakor. Washingtonban úgy látták: nem amerikai érdek a közvetlen fegyveres szembeszállás Oroszországgal.
És így van ez most Ukrajnával is. Pontosabban: most sem Ukrajna függetlensége látszik fontosnak, hanem az Egyesült Államok hegemonikus hatalmának fenntartása. Ennek egyik eszköze-módszere: a megosztás, egymás kijátszása, az „oszd meg és uralkodj!” régi elvének gyakorlata. S ez történik most Európával és Európában is.
Az Egyesült Államok a befolyás-szerzéshez sokféle taktikát, módszert és eszközt szokott alkalmazni. A mostani érdekszféra-kiterjesztéséhez minden bizonnyal arra van szüksége, hogy megregulázza, pontosabban „kivonja” Németországot, majd egész Európát is az oroszokkal folytatott hagyományos párbeszédből. A német-orosz párbeszédben látszott ugyanis egyfajta hatalmi egyensúly, és ez lényegileg járult hozzá a mi Európánk biztonságához is.
Az elmúlt hónapokban többen idézték George Friedmant, a Stratfor nevű agytröszt magyar gyökerű alapítójának és vezetőjének néhány évvel ezelőtti előadását. Friedman az egyik chicagói rendezvényen azt fejtegette: az amerikai külpolitika számára az egyik legfontosabb kérdés, hogyan alakul Németország és Oroszország viszonya; mert ha a németek és az oroszok érdekei – a párbeszéden túl – összefonódnának, az bizony, olyan erős hatalmat jelentene, amelyet Washington magára nézve veszélyként értékelne.
Az erős Európa tehát, amelynek egyik motorja és összetartója a német-orosz párbeszéd és együttműködés, veszélyes, vagy veszélyes lehet az amerikai érdekérvényesítésre Európában. „A mi legfontosabb érdekünk, hogy ez ne következzék be” – mondta az amerikai elemző.
Németország szerepe hát kulcsfontosságú most is, és az elkövetkezendő években is. Azé a Németországé, amelyet hagyományosan a párbeszéden alapuló jó viszony fűzött Oroszországhoz, lényegében már II. Katalin cárnő óta, amikor ugyan Németország még nem volt egységes, hanem fejedelemségekből állt, de az orosz cárnő ereiben német vér is folyt. De a múlt században például a véreskezű Lenint is a németek finanszírozták. S ami a jelent, illetve a közelmúltat illeti?
2001-ben a német kormány meghívta Vlagyimir Putyin elnököt, hogy beszédet mondjon a Bundestagban, a szövetségi parlamentben. Ez a megbecsülés addig még egyetlen külföldi államfőnek, még Mihail Gorbacsovnak sem, járt ki: Németország történelmében az egyetlen alkalom volt, hogy külföldi államfő a Bundestagban tartott beszédet. Putyin ráadásul németül mondta el ezt a beszédet. Gorbacsov 1999-ben magánemberként szólt a Bundestag képviselőihez, akkor, amikor már visszavonult az aktív politizálástól.
Putyint ovációval köszöntötték a német képviselők. Pedig akkor már orosz csapatok voltak a moldovai Transznyisztriában, amely később a Moldovából kiszakadt Dnyeszter menti Köztársaság lett.
A szociáldemokrata Gerhard Schröder német kancellárt kifejezetten szívélyes, baráti viszony főzte Moszkvához; hivatali ideje lejárta után az Északi Áramlat gázvezeték megépítésére alapított cég felügyelőbizottságában lett elnök, majd a Gazpromnál volt, 2017-ben pedig az orosz állami Rosznyefty energetikai óriáscég felügyelőbizottsági elnökévé választották. Schröder a mostani orosz-ukrán konfliktus idején nyilatkozott is: azt, hogy Európának nem szabad teljesen megszakítania a kapcsolatait Moszkvával.
Angela Merkel kancellárságának hosszú esztendeiben is töretlen volt a jó viszony. A németek befolyását az európai politikában mi sem érzékelteti jobban, mint hogy sem Ukrajnát, sem Georgiát (a volt Grúziát) nem vették fel a NATO-ba, noha mindkét ország kérelmezte ezt. A német-orosz viszonyt nem befolyásolták sem a Georgiában, sem a Kaukázusban történtek, mindezt Berlin mintha Moszkva belügyének tekintette volna.
Az Olaf Scholz irányította német kormánykoalíciót – amely lassan két éve van hatalmon – sikerült nemcsak szembeállítani, hanem szinte teljesen leválasztani Oroszországról. Schröder ex-kancellárt ma már a saját pártja is megtagadja, Angela Merkel is azzal magyarázgatja a korábbi német-orosz együttműködést, s benne a 2014-ben tető alá hozott minszki egyezményt (a tűzszünetet Ukrajna és a szakadár, oroszbarát donyecki és luhanszki területek között), hogy csak időt akartak nyerni a Moszkva elleni fegyverkezéshez. Németország Európa számára is veszélyes gyöngeségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a német külügyi államtitkár nem más, mint egy amerikai állampolgár: a Greenpeace aktivisták köreiből „importált” Jennifer Morgan. Meglepő, de nem mulatságos, hogy nemzetközi lobbista vesz részt a német szövetségi minisztériumok egyikének irányításában. Miért és milyen érdekek okán?
Németország meggyöngült, mi több, erősen hanyatlik, a migránsáradat befogadása és az ukrajnai háború támogatása aláásta a német gazdaságot, s a jóléti Németország egyszerűen tönkrement. Berlin politikáját ma nagyrészt Washingtonban határozzák meg. Az Európai Unió pedig, a német Ursula von der Leyen vezetésével, az Egyesült Államok engedelmes kiszolgálójává züllött. Megmagyarázhatatlan, hogy az európai vezetők – az európai érdekek ellenében is – miért teszik azt, amit Washington mond, s miért viselkednek úgy, mintha beszámolási kötelezettséggel tartoznának Washingtonnak?
E kérdések megválaszolása segíthet megérteni, hogyan is fordulhatott elő, hogy a szellemi képességeinek már nem teljesen birtokában lévő jelenlegi elnök és a nem a csillogó felkészültségéről ismert alelnök vezette Egyesült Államoknak sikerült elérnie évszázados stratégiai célját, vagyis először Németország, majd Európa leválasztását Oroszországról? Ez ugyanis kétségtelenül sikeres volt. De ki tudja, mennyire lesz tartós is?
